Az emberi ürülék és az egyéb szerves hulladékok problémájának megoldása átnyúlt a
tizenkilencedik századba a gyarmatosító országokban és a Harmadik Világ országaiban
egyaránt.
Európában századokon keresztül megszokott volt, hogy a városok bűzlöttek a
mocsoktól.
Néhány évtizeddel korábban Jonathan Swift panaszt tett közzé arról, hogy
Londonban a nagy esőzések idején gusztustalan hordalék áramlik ki a csatornákból.
Ár a hentesüzletekből kisepert hulladékról, trágyáról, belekről, vérről, vízbefojtott kiskutyákról,
bűzlő halakról, döglött macskákról és zöldséghulladékról, mindez sárral keveredve.
A agyvárost ellátó vízvezetékek belsejét csaknem teljesen elborítják a szivacsok és a
puhatestűek, amelyek jó élőhelyet biztosítanak a héjas állatoknak és a férgeknek. A
vezetékekben angolnák úszkálnak.
A víztisztítást 1892-ben vezették be a poroszországi Altonában, amely város teljesen
egybeépült Hamburggal: a két város közötti határ az egyik utca közepén húzódott.
Amikor 1892-ben Európában kitört az utolsó nagy kolerajárvány, az utca hamburgi
részén lakó családok megbetegedtek, míg az altonai részen élő embereket,
akik tisztított ivóvizet fogyasztottak, teljesen megkímélte a betegség.
Ez az eset világossá tette az egészség és a tisztított ivóvíz közötti kapcsolatot, és a hamburgi
városatyákat arra indította, hogy Hamburgban is tisztítsák az ivóvizet.
A közegészségügyi viszonyok ebben az időben sem voltak ilyen siralmasak a világ minden részén.
A kínaiaknak már régen volt kidolgozott hulladékgyűjtési rendszerük és a fekáliával történő trágyázás már évezredekkel
ezelőtt is lényeges része volt a mezőgazdasági termelésnek, 4000 éve így tartják fenn a Kína
keleti részén fekvő hordalékos síkságok talajának termékenységét.
Kína több részén ma is követik ezt a hagyományt.
A kolera elleni küzdelem nagy lökést adott az európai közegészségügyi reformoknak a tizenkilencedik században.
A kolera Észak-Amerikát és Európát először az 1830-as években érte el. Először Bengálban alakult ki járvány,
különösen azokon az útvonalakon, amelyeken a zarándokok a Ganges alsó folyásához mentek.
A britkatonák terjesztették tovább a betegséget 1816-tól, először a szárazföldön, úton Nepál és
Afganisztán felé, majd hajókon utazva vitték el a betegséget Ceylonba, Indonéziába, Kínába
és Japánba.
1831-re a kolerajárvány elérte Mekkát, majd a muzulmán zarándokok továbbterjesztették a kórokozókat.
Kilenc évvel később a Brit Parlament egyik bizottsága, amelyet a városok egészségügyi helyzetének
vizsgálatára hoztak létre, kimondta, hogy kapcsolat tételezhető fel a rossz higiéniai körülmények, a rossz szellőzés,
a csatornázás és a megfelelő vízellátás hiánya, valamint a fertőző betegségek – tífusz, kolera, tüdővész –
terjedése között.
